Páskom-legelő tanösvény

Nógrád megye északi részén, az Ipoly folyó bal partján fekszik az 1500 lélekszámú község, Dejtár. A település központjában lévő templom mellől indul a Páskom Legelő Tanösvény, ami 3 km hosszan kalauzolja az arra járókat és Dejtár bemutatásával indítva, a terület flóráján és faunáján keresztül egészen az Ipoly egyik holtágához visz el. Ezt a 3 km-t jártuk végig Brigivel, igencsak jó időben és már azt megemlítem az elején, hogy aki nyáron látogat ide, a fejfedőt ne hagyja otthon.

Mi a kirándulás előtt beszereztük a Duna-Ipoly Nemzeti Park által kiadott Cincér-Füzetek 8. kötetét, ez tartalmazza a tanösvény egyes állomásainak leírását. Gyakorlatilag a terepen kihelyezett táblákon is ugyanaz a szöveg olvasható, de nem árt, ha az ember kezében ott van az információ, mert a táblák sajnos nem mindig állják ki a primitív emberek beavatkozásait. Szerencsére ezen a tanösvényen még mindegyik információs tábla sértetlen volt. Reggel 8 körül indultunk el, az első tábla Dejtár községet és hagyományos népviseletét szemléltette, majd a házak között aszfaltúton gyalogolva a második állomás felé vettük az irányt. Ezen a szakaszon még aszfalton kell talpalni, de aztán feltűnik a vasúti átkelő, melynek túloldalán már Nemzeti Parkot találunk, ahogyan azt a tábla is hirdeti. Egyben a második megálló, a “Kis-csapás” következik. Ezen a területen a múlt században hoztak létre nemes nyár és akác erdőket, melynek nincs természeti értéke nincs, viszont védőzónaként szolgálnak az értékesebb területeknek. A nagy melegben kétség kívül kellemes az akácos árnyat adó kupolája és a talajon kialakult tócsákban is megannyi békát láttunk. Ezúttal nem álltam meg békákat hajkurászni, hanem mentünk tovább és én már nagyon vártam a 3. megállót, a homoki gyepet.

Bár az itt megtalálható fekete kökörcsin és pusztai árvalányhaj már jócskán túl van a  virágzáson, azért az év eme szakában a sisakos sáska, mint rovarkülönlegesség megtalálható ezen a részen. Persze szép tarka volt a kökörcsin nélkül is a rét, többek között a mezei zsálya, a magyar szegfű és a kakukkfű virítottak. Innen látótávolságban van a tanösvény 4. állomása, ahol egy magas kilátó is ágaskodik, innen lehet megfigyelni a közeli nádas madárvilágát. Ez az Ipoly-völgy legnagyobb kiterjedésű, összefüggő nádasa, és természetesen sok védett madárnak nyújt fészkelő- és táplálkozóhelyet.

Rákeresve a tanösvényre, rengeteg olyan képet találni, amelyek nagy vízfelületet mutatnak, mi viszont ezekből egyáltalán nem láttuk. Talán az eddigi száraz időjárás hatására apadt le a vízszint és nem a szukcesszió tüntette el. Bár láttam olyan foltokat, ahol annak előtte biztosan víz állt, mostanra viszont dús növénytakaró lepte. Sajnos a nádasban nem láttunk madarakat, de aki megpillant egyet az nem lesz gondban a határozással, a kilátó két szintjén egy-egy tábla van kihelyezve a leggyakoribb madarak képeivel. Hallottuk viszont a barna rétihéját. Még mindig a homoki gyepben mentünk az 5. állomás felé, ám még előtte Brigi talált nekem egy sisakos sáskát. Nagyon reméltem, hogy legalább egyet fogunk találni útközben és ez be is jött szerencsére. Fotózni annál nehezebb volt, mert megbújt a fűszálak között és akármilyen óvatosan próbáltam félrehajtani a belógó szálakat, rögtön ugrott vagy repült. Jó 20 percet keringőztem vele, de sikerült 1-2 elfogadható képet készíteni.

Magára hagytuk ezt a törékeny kis jószágot és egy bal kanyar után már fel is tűnt az 5. megálló, ahol a kaszálás és legeltetés felhagyása után megjelenő cserjéseket mutatta be a tábla. Ugyanitt tetővel fedett, 4 asztalos pihenőhely is található. Mivel már csak az utolsó, 6. állomás volt vissza, nem ültünk le és hamar elértük az Ipoly holtágát, egyben a tanösvény végét is. A víz felszínét összefüggő lebegő hínáros borítja, a szukcesszió pedig itt is elvégzi majd a munkáját, a vízi növényvilág fokozatosan kiszorul a területről, hogy helyét szárazabb növénytársulásoknak adja át.

Az viszont kétségtelen, hogy bizony zajlik itt az élet, megannyi madár énekétől hangos a part menti sáv. Kis időzés után elindultunk visszafelé, a sisakos sáska még mindig ott volt, ahol hagytuk. Sőt, a homoki gyepen átvezető útról tucatnyi kisebb-nagyobb szöcske és sáska röppent fel minden egyes lépésünk hatására. A legszebb kétséget kizáróan a kékszárnyú sáska volt, melyet a földön nehéz észre venni, röptében viszont gyönyörű látvány és jellegzetes az erős, kerepelés-szerű hangja. Viszonylag gyorsan elértük a Nemzeti Park határát, ahol én még rá akartam nézni a békákra. Egyet sem találtam, ellenben egy szép méretű vízisikló éppen az egyik nagyobb pocsolyában tekergett. Sok idő nem volt a fényképezésre, mert alámerült, majd fejét feltartva gyorsan bekúszott az erdőszél avarjába.
A tanösvény minden évszakban tartogat látnivalókat és a végigjárása sem telik különösebben sok időbe. Az itt szerzett élmények pedig jó hosszú ideig velünk maradnak.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s