Dombay-tó 25 (2014. 12. 28.)

December utolsó vasárnapján a szokásos évzáró túrára készültem, a szokásos korán keléssel. Bár meg kell hagyni, azért a 4:30 még nekem is kicsit korán volt. Kicsit több, mint egy óra múlva már a távolsági buszpályaudvaron voltam, a busz pedig 5:52-kor indult el a Dombay-tó felé. Ezúttal egyedül voltam, az ünnepek miatt ki-ki szerte az országban. Idén viszont nem estem abba a hibába, hogy nincs nálam fejlámpa, mert negyed 7-kor még elég sötét volt, amikor a busz letett a tónál. A lámpa bekapcsolásakor vált csak láthatóvá, hogy esik a hó. Remek, vártam már eleget egy hóesése túrára, bár úgy voltam vele, hogy ha karácsonykor nem esett, akkor már nem is kell. Begyalogoltam a tó mellett lévő rajtba, gyors nevezés, kamásli fel és 6:40-kor elindultam a 25-ös távon. Minden pillanatát meg kellett élni, ugyanis jövőre nem rendezik sajnos, elvileg csak átmenetileg. Még sötétben indultam a rajtépülettől jobbra kanyarodva, műúton házak és kertek között. Így ment ez több száz méteren keresztül, amikor elértem az elágazót, ahol balra, a piros kereszten folytattam tovább. Ezzel a kanyarral már legalább ráfordultam a hegyre, bár még sok volt vissza a Zengőig. A házakat elhagyva először szántó és eredőszél között vitt az út, majd egyenesen vissza az erdőbe. Ekkor már a lámpa nem kellett és beértem egy baráti társaságot. Nekem ekkor még nem nagyon akaródzott nagyobb tempót menni, a Zengőre úgysem kell sietni, így aztán beálltam mögéjük és hallgattam a különféle “erre-arra túráztam” sztorikat. Így telt el a piros kereszt maradéka, majd a sárga sávnál ők megálltak pihenni egyet, én mentem tovább a bal kanyar után és elkezdtem mászni a Zengőre. Combos szakasz, szétrepeszti a tüdőt, ráadásul nem az a szép nyugodt, csendes havazás volt. Apró jégkristályokat forgatott a szél a levegőben, mint a smirgli, olyan érzés volt. Mert a Zengő mindig szeles, köszi. Így haladtam méterről méterre feljebb, amikor pedig elértem az esőbeállót, kicsit megálltam, innen már nincs sok, csak két kisebb emelkedő.

Ezeket is magam mögött hagytam, a csúcson pedig a szél majdnem letépte a fejem, a pecsét megvolt, behúzódtam a torony aljába kicsit. Egy pohárnyi forró teára, aztán már indultam is tovább. Tovább a sárgán, a szokásos lejtmenet a Zengőről.

Csakhogy télen ez nagyon rossz, csúszik, mint a fene, kellő óvatosság kell hozzá. De még így is háromszor mentem le a pókfoci kiinduló pozíciójába. A pókfoci megvan, ugye? Szerencsére bármiféle sérülés nélkül értem le a vízszintesre, innen gyorsan lefutottam az első kódhoz, ami a műútnál volt kifüggesztve a fára. 328, feljegyeztem a kihelyezett zsírkrétával és a már említett műúton gyalogoltam tovább a Zengő-kőhöz. Közben a hó szakadatlan hullott, a kis tisztásnál pedig ismét bevetettem magam az erdőbe, balra, a kék négyzeten. Lefelé a völgybe a szívemnek második legkedvesebb borításon, a fagyott traktornyomon próbáltam előrejutni. Az első még mindig az aszfalt, főleg nyáron.

Persze a patakvölgyben futó, néhol rézsútos ösvény itt is csúszott, mint a veszedelem, de itt sikerült átvergődnöm anélkül, hogy a hátsómra ültem volna. Mert egyébként rám nem jellemző módon végig estem-keltem ezen a túrán. Elértem a Réka-kunyhót, majd tovább az emelkedőn. Ahol elkezdett lejteni, ott áttértem a szalagozásra és lélekben már készültem, mert 100 méter után elértem a Somos-hegyet. Aki még nem járt erre, annak elárulom, hogy mér a leírás is így beszél erről a szakaszról: “…és követve a szalagozást egy irdatlan emelkedőn felmászunk a Somos-hegyre.“. Azt is elárulom, hogy ebben semmi túlzás nincs, 249 méteren 70 méter szint van benne. Megálltam egy percre az aljában, gyűjtöttem hozzá az erőt aztán elindultam. Ahogyan rálépsz itt az útra, egy pillanatra minden elhalkul, még a szél is eláll, csak a légzésedet hallod. És ez a legfontosabb, egyenletes tempó, egyenletes légzés. Felnézni nem érdemes, mert csak megriaszt, ami előtted tornyosul. Csak pillanatokra kell felpillantani, mindig a következő szalagot keresve, hogy jó irányba menjél. Így tettem én is és az előző évekhez képest gyorsabban feljutottam, de fent ugyanúgy percekig levegőtért kapkodtam, még úgy is, hogy felfelé folyamatosan odafigyeltem. A pontőrnél szőlőcukor is volt a pecsét mellé, azon nyammogtam, miközben tovább indultam még mindig szalagozást követve. Így értem le a zöldre, amelyen balra fordulva hamarosan combos emelkedőt értem és egy táblát, ami szerint Püspökszentlászló csak 2 km-re van. Ez adott egy kis lendületet a mászáshoz. Az viszont nem, hogy mire a tetejére értem és egy szintben haladó, majd még egy emelkedő utat is magam mögött hagytam, még mindig nem értem el a hárs-tetői elágazást. Ahogyan az lenni szokott, rögtön a következő kanyar után meglett az elágazás, a következő táblával: Püspökszentlászló 1 km. Bár innen ismerem az utat lefelé, azért mégis jóleső érzés volt, hogy nemsokára a következő ponton leszek. A lejtmenet itt is kicsit veszélyes volt, de nem sokkal tartott tovább a lejutás, mint ősszel, amikor legutóbb erre jártam. A faluban aztán a szokásos helyet, a Bazsarózsa kulcsosházat kellett keresni a következő pecsétért. No meg a még mindig legfinomabb mecseki teáért. Egy bögre után el is köszöntem és indultam tovább végig Püspökszentlászlón. Erre már annyiszor jártam, hogy térkép sem kell, de nem rémlik, hogy télen láttam-e már. Nagyon szépen mutatott a hóesésben és itt azért már korrekt mennyiségű hó esett le. Azt be kell vallanom, hogy ez volt a legkevésbé várt szakasz, mert Püspökszentlászló és Hosszúhetény között nagyon egyhangú és unalmas az út, bár most legalább a havat tudtam rúgni magam előtt, mintha porcukorban sétáltam volna. Aztán feltűntek Hosszúhetény első házai, de itt még nem ér véget a rossz. Biztosan említettem már milyen rossz végiggyalogolni Hetényen, mert nagyon hosszú. Így aztán lefoglaltam magam a két szendvicsemmel, ami nálam volt. Mire végeztem velük már a postánál voltam, onnan pedig csak pár száz méter a Tavasz Vendéglő, ahol a következő pecsétet adták. mellé egy pohár forró, citromos tea. Nehéz volt újra nekiindulni, de még előttem volt az utolsó 5 km. Hosszúhetényben egyébként már elég nagy hó volt és a szél sem viccelt. A kocsmából kilépve a sárga háromszöget követtem először aszfalton, majd köves úton. A jelzés egy idő után elkanyarodik balra A Zengő felé, de nekem egyenesen tovább szalagozást követve. Az utolsó romos házat is elhagyva szántó mellett vitt az út. Borzasztó volt, iszonyat erős keleti-észak-keleti szél. A hó pedig, amit hordott, úgy szúrta a szemem mintha tűvel szúrták volna. Jól a fejembe húztam a kapucnit és úgy próbáltam előrébb jutni. Alig láttam ki, a szempilláimon megállt a hó, a bajszom kőkeményre fagyott. Az erdőszélig a táv, ahol jobb kanyart kellett venni, csak 1 km volt, de akárhányszor felpillantottam, csak nem akart közeledni. Rendkívül undok körülmények voltak, de végül elértem az erdőszélet, a szelet pedig mintha elvágták volna. Végre megszűnt. Vadkerítést követtem, először a jobb, majd a bal oldalon. Utóbbit elhagyva már a magasles következett, ahonnan már nincsen sok az első házakig. De itt még nem kellett bemenni, volt még pár méter a szántó mellett, végül balra be a fák közé, ami már aszfaltra visz ki. Egy utolsó bal kanyar és kis lejt a célig. A nap megkoronázásaként nekem itt, a cél előtt 20 méterrel sikerült végül seggre ülnöm. Mint utóbb itthon kiderült, a bal csuklóm kicsit meg is nyomorodott. A célban aztán átvettem az emléklapot és a kitűzőt. Utóbbi az eddigi legszebb erről a túráról, az enyémek közül. Egy bögre citromos teát még megittam, de a paprikás krumplit sajnos ki kellett hagynom, hogy elérjem a buszt hazafelé. Nos, eseménydús, havas túrával búcsúztam a 2014-es túraévtől. A Dombay-tó túráktól pedig egyéni csúccsal. De csak ideiglenesen. Remélem.

Dombay-tó 25
időpont: 2014. december 28., helyszín: Kelet-Mecsek
táv (k. sz.): 23,8 km, szint (k. sz.): 840 m, idő (ó:p): 4:32