4 év. Ennyi idő telt el azóta, hogy legutóbb kéktúráztam. 4 év alatt rengeteg dolog történt velem, amit túl hosszú lenne leírni, olvasni még annyira és nem is tartozik egy túrázással kapcsolatos blog témái közé. Úgyhogy ezt most elengedjük és térjünk vissza gondolatban az Országos Kéktúrához.
Rendhagyó bejegyzés lesz ez, hiszen 4 éve már az 5. számú túrát teljesítettem egyszer, amiről beszámolót is írtam. Ebben a bejegyzésben nem azt a formátumot követem, így ha részletes leírást szeretnél, kérlek kattints ide és olvasd el az előző bejegyzést erről a kéktúra szakaszról!
Újrakezdés. Így indultam neki ennek a szakasznak és az OKT-nak újfent. Új igazolófüzet, új hátizsák, új társ a kalandokban.
Nagyon korán reggel indultunk Mesivel Pécsről, autóba pattantunk és megindultunk Badacsonytördemic fele. Az volt a taktika, hogy a vasútállomáson hagyjuk a verdát és átvonatozunk Tapolcára, ahol megkezdjük a túrát. Így tulajdonképpen a kocsihoz túrázunk vissza, ami egy biztos pont, még akkor is, ha útközben nem várt esemény történik és később érünk célba, mint azt számoltuk. Szerencsére nem történt semmi váratlan, a terv tökéletesen működött.
Rövidke vonatút után már Tapolcán is voltunk, megejtettük az első pecsétet az igazolófüzetekbe és fél 9 után pár perccel elindultunk. Ilyen korán a város még szinte aludt, az utcákon elvétve láttunk csak embereket. Beljebb érve utunkon, a szerencsénkre nyitva levő pékségben vettünk reggelit, amit a Malom-tó partján el is fogyasztottunk. Itt volt egy kis idő ládázni is, ugyan csak virtuális, de itt található a GCTPLC.
A rövid pihenőnk után megindultunk ki a kéken Tapolcáról és már akkor éreztük a – szó szerint – bőrünkön, hogy nehéz napnak nézünk elébe. Én pontosan tudtam, hogy mennyi aszfaltot tartogat számunkra ez a túra és annak mennyisége már az első teljesítéskor is rettentően soknak érződött. Nyilván az évek alatt nem lett kevesebb az aszfaltos szakasz hossza, de érzetre igen gyorsan haladtunk rajta, hamar kiértünk a városból.
Kicsivel több, mint 1 óra kellett ahhoz, hogy “ráforduljunk” a hegyre, végre elhagytuk az aszfaltot, még ha időlegesen is, de pár kellemesebb kilométer következett. A Szent György-hegy azért jó, mert ugyan látszólag nehezen mászható akadályként magasodik a sík fölé, de valójában kellemesen mászható. Az első szakaszban hétvégi házak, présházak, pincék között kanyarog az út, majd elérkezünk a lépcsőhöz, amely a Kaán Károly-turistaházhoz emelkedik. A házat elérve pihenő és pecsételés következett. Tovább indulva csak keveset kell felfele gyalogolni, hogy elénk táruljanak a hegy bazaltorgonái. Ámulatba ejtő a roppant méretük, bizonyára ebből kifolyólag is kedvelt fényképezkedési helyszín, én sem hagytam ki.
A bazaltorgonákat magunk mögött hagyva már csak pár lépcsőfokot kellett megmászni és meg is indultunk a hegy teteje felé, amit a kék sáv ugyan elkerül, de az esőbeállónál jobbra letérve a kék háromszög jelzésre, nagyon hamar fel lehet érni egy kilátópontra, ami szép rálátást biztosít a tanúhegyek egy részére. Természetesen megcsodáltuk a kilátást, majd visszatértünk a kék sávra és megkezdtük az ereszkedést a hegyről.
A Szent György-hegyről lefele vezető út kifejezetten kellemes, szelíd szintvesztéssel vezet le. Közben pedig a hegy déli oldalán lévő pincéket és présházakat is megcsodálhatjuk közben, majd leérve, kis sétát követően már az Oroszlánfejű-kút vizének csobogása hallatán örülhetünk. Tartottunk itt is egy rövid felfrissítő pihenőt, majd elindultunk a Tarányi présház fele. Amikor utoljára erre jártam 2019. júliusában, a présház még az enyészeté volt, most viszont meglepődve tapasztaltam, hogy milyen szépen helyre lett állítva és étteremként működik.
Miután minden oldalról megcsodáltam az épületet és azt a rengeteg levendulát, amit itt ültettek, tovább ereszkedtünk és ezen a szakaszon pár pincészet és azok szőlőültetvényei között viszi tovább a turistát kék. Itt pedig mindegy, hogy a Szent György-hegyre pillantunk vissza, vagy a távolban előttünk emelkedő kúpon őrt ülő Szigligeti Várra esik tekintetünk, a látványban egészen biztosan nem fogunk csalódni.
Újfent főutat értünk, amin haladtunk ahogy tudtunk, mert ekkor már rendesen perzselt a Nap, igyekeztünk odaérni a Szigligeti Várhoz, hogy egy kicsit megpihenjünk az árnyékban. A célunktól azonban még 3 km gyötrelmes aszfalt választott el, ami sosem véget nem érőnek tűnt. Azonban elfogyott, a vár alatt pedig megérkeztünk az “etetőpontra”, nevezetesen a Taco Truck-hoz, ahol két taco-val és egy mangós Jarritos-al később gyakorlatilag újjászületve indultunk neki a visszalevő távnak.
A vár parkolóját megmászva értük el a következő pecsétet, amit beütöttünk a füzetekbe és nekiduráltuk magunkat a visszalevő 3,5 kilinek. Természetesen aszfalton, kifelé Szigligetről, déli irányból kerülve az Antal-hegyet, majd rácsatlakozva a Balatont kerülő kerékpárútra. Már csak egy hosszú egyenes volt vissza és egy veszélyes átkelés főúton, de azt követően pár perc múlva már a vasútállomáson voltunk a kocsinál. Még egy kicsit időztünk az állomáson, mert azon a hétvégén a MÁV retró hangulatot teremtve régi mozdonyokkal felszerelt vonatokat indított. Ez meg is magyarázta azt, hogy reggel és délután miért álltak annyian kezükben a fényképezőgépükkel a vágányok mellett. Egy mozdonyt azért sikerült nekem is lefotóznom. Ezzel zártuk az első, közös kéktúránkat.
Outdoor Napló 