országos kéktúra

OKT 03: Sümeg – Keszthely

Továbbra is a Balaton-felvidéken csatangolva a következő kalandunknak a 3. számú túrát választottuk. Ez volt az első olyan túránk, amelyet két, nem egymást követő napra bontottunk fel. Így először a Zalaszántó – Keszthely etapot teljesítettük, majd ezt követte a Sümeg – Keszthely szakasz.

OKT 03. sz. túra: Sümeg – Keszthely
Sümeg – Zalaszántó, 2022. 09. 24.
A 3. számú túra ezen szakaszát már mondhatni csoportban teljesítettük, mert időközben húgomat is belevittem a kéktúrázás világába, így csatlakozott hozzánk a saját igazolófüzetével, elindultunk Zalaszántóra. Tudvalevő, hogy a bejáratott, jól működő dolgokon nem nagyon kell változtatni, ezért most is a túra végpontján hagytuk a kocsit, és onnan buszoztunk át Sümegre, ahonnan megkezdtük a túrát.

Az egyetlen eltérés ezen a napon az volt csak az eddigiekhez képest, hogy nem indultunk annyira korán. Ezért aztán volt időnk indulás előtt boltba menni még Pécsen, hogy legyen szendvicsünk a túrára. Sümegre egészen rövid, nagyjából negyed órás buszozással lehet eljutni Zalaszántóról. A buszpályaudvarról kellemes kis sétával értük el a vasútállomást, ahol az első pecsétet is találtuk. Bekerült a lenyomat a füzetbe, majd nekiindultunk az előttünk álló 21-22 km-nek. Szép napsütéses idő volt ekkor, bár azért gyülekezett némi felhő az égen, amitől azért voltak borúsabb időszakok is aznap, de összességében ideális kiránduló idő volt aznap. Sümeg pedig nagyon rendezettnek tűnő, csendes kis város. Ami igazán tetszett nekem, az ahogyan a vár a település fölé magasodik és gyakorlatilag majd minden pontjáról látható.

Sümeg belvárosán át vitt minket a kék jelzés, hamarosan pedig már a város peremén jártunk és az aszfaltot földútra cseréltük és délnek vettük az irányt. Hatalmas réten haladtunk, ez volt a Mogyorós-domb fennsíkja és még ezt a tájat is a sümegi vár uralja.

Ahogy ereszkedtünk lefelé, a balunkon aprócska erdős terület jelent meg, mi pedig bal kanyart vettünk és nem sokkal arrébb kereszteztük a vasúti síneket, közeledtünk a Sümeg és Sümegprága közötti országúti részhez. De szerencsére nem a forgalmas országúton kellett folytatnunk, hanem az arról leágazó, de sajnos ugyanúgy aszfaltos úton. Az országút elérésekor bal kanyart vettünk és egy hosszú, egyenes gyaloglást követően érkeztünk meg a Sarvaly erdészházhoz, a következő pecsét várt itt ránk.

Az erdészháztól ismét csak aszfalton indultunk tovább. Sajnos nem volt túl eseménydús az utunk, megint egyenes úton gyalogoltunk, amit egy 90 fokos jobb kanyar tört meg és a monotonitást egy ifjú vízisikló törte csak meg.

A kis sikló hamar eltűnt az aljnövényzetben, mi pedig folyattuk utunkat. Szép erdőben haladtunk, de egyre inkább elkezdett minket kínozni az éhség. Úgy terveztem, hogy majd a Tátika vár romjainál eszünk, az elképzelt szép panorámával. Persze elérni addig azért volt nehéz feladat, mert az éhség növekedésével egyre inkább csökkent a lelkesedés, kezdett kiülni ránk a fásultság. Próbáltam fenntartani a motivációt, már csak 4 kilométer, már csak 3 és így tovább. Aztán megérkeztünk ahhoz a pihenőhelyhez, aminél a Tátikához vezető út ered a mi kékünkből. A maradék erőt összeszedve kaptattunk fel a várromba és bizony nem kellett csalódnunk, a látvány gyönyörű volt. Rövid nézelődés után megrendeztük a piknikünket, amiről már olyan sokat fantáziáltunk.

Jóllakottan, boldogan és újult erővel indultunk újra neki, lemásztunk a várból a pihenőhöz, majd a kéket követve gyalogoltunk tovább. Nem sokkal később már elértük a zalaszántói műutat, visszatekintve pedig láttuk, ahogyan a hegy lustán terpeszkedik mögöttünk.

A műutat keresztezve és azon pár 100 métert megtéve újfent visszatértünk az erdőbe. Itt azért már elérhető közelségbe került a túra vége, már szinte éreztük Zalaszántó hívó szavát. Egyre közelebb kerültünk a Kovácsi-hegyhez és vele együtt a Sztúpához. Az erdei út, amin haladtunk, kiszélesedett és egy nagy parkolóba vitt minket, ahol óriási tábla hirdette, hogy a domb tetején, 1 kilométerre a parkolótól a Sztúpa vár mindenkit. Rengeteg autó volt a parkolóban és még ennél is több ember mászott felfele az 1000 méteres kaptatón. Mindig a hideg ráz, amikor ennyi ember között kell túráznom, egyszerűen nem bírom az autós, lakossági turistákat. Akik leginkább csak kirándulóknak nevezhetők. Fogaimat összeszorítva tettem meg a combos emelkedőt a Sztúpáig, de felérve azért egy kis nyugalom árasztott el. Sajnos a sok ember miatt nem tudtam teljesen átvenni a hely nyugalmát és atmoszféráját, de valamennyire azért sikerült.

A 316 méter magas Világosvár hegyről néz a Balatonra a zalaszántói Béke Sztúpa, mely 30 méter magas és 24 méter széles. Ez Európa egyik legnagyobb sztúpája. Buddha tanításai, ereklyéi és egy 24 méteres életfa található a Sztúpa belsejében. A Buddha szobor Dél-Koreából származik. A Sztúpa Buddha szellemét, ugyanakkor bölcsességét, minden élőlényhez fűződő együttérzését és szeretetét is jelképezi. A béke, a boldogság és a megvilágosodás jelképe. […] Őszentsége, a XIV. Dalai Láma, Tenzin Gyatso, 1993. június 17-én ünnepélyes keretek között, nagy örömmel szentelte fel a Béke Sztúpát.” (forrás: https://www.bekestupa.hu)

A rövid lelki pihenést követően indultunk megint útnak, már közel jártunk a túra befejezéséhez. Az ereszkedés közben hamar elértük Zalaszántó első házait. A Szent Donát kápolnát elhagyva már közeledtünk a központ fele. A jelzés elvisz a Kotsy-vízimalom mellett, innen 100 méterre található a Tátika presszó, ahol pecsételési lehetősség áll rendelkezésre. Mi viszont nem itt pecsételtünk, hanem a település fő útját követve lecsorogtunk a bolthoz, ugyanis a legutóbb onnan kezdtük meg a túránkat. Így vált teljessé az OKT 3. számú túrája. Fáradtan ugyan, de élményekkel teli indultunk meg az autó felé, hogy hazafele vegyük az irányt.

Zalaszántó – Keszthely, 2022. 08. 15.
A túra reggelén a már jól megszokott menetrend szerint történt minden: jó korán felkeltünk, bepakoltunk mindent a hátizsákokba, autóba ültünk és meg sem álltunk Keszthelyig. A kocsit leparkoltuk a strandnál, majd átsétáltunk a buszpályaudvarra. Innen terveztünk átbuszozni Zalaszántóra, az aznapi túránk kiindulópontjára. A furcsa csak az volt az egészben, hogy a buszállomás tábláján csak a mi buszunk indulása nem volt feltűntetve, de ettől függetlenül időben érkezett és haladt is tovább Sümeg irányába.

A buszút hamar eltelt, mi pedig szép napsütéses időben érkeztünk meg Zalaszántóra. Az iskolánál szálltunk le, hiszen a megállónál lévő kisboltnál van az egyik pecsételési lehetőség. Még ez előtt gyorsan körbejártuk a templomot, egy arra igyekvő hölgy pedig fel is ajánlotta, hogy kinyitja nekünk, ha szeretnénk bemenni, de ezzel a lehetőséggel most nem éltünk. Helyette pecsételtünk és nekiindultunk kifelé a településről. Zalaszántót hamar el lehet hagyni, a bolt után pár tíz méterrel balra kell kanyarodni és csak követni a települést elhagyó műutat, majd nemsokára azt keresztezve érünk be az erdősávba. Földúton haladva gyalogoltunk egy szántóföld szélén, előttünk pedig már magasodott az orom, melynek tetején található Rezi vára. A földút ereszkedik le a Nagy-séd völgyébe, amely nyáron bizony kellemes enyhülést ad az árnyékos erdejével. Ugyan található itt egy kis átkelő a vízfolyás felett, csak éppen idén nyáron a vízfolyás hiányzott alóla.

Hamarosan elkezdtünk emelkedni, ki a völgyből, fel Rezi várának parkolójához. Bizony jó meredek némely része ennek a hosszú emelkedőnek, cserébe viszont gyönyörű bükkerdőben vezet az út. Igaz a nagy szárazság miatt már elszáradt bükk levelek hullottak alá, mintha máris ősz lenne az erdőben.

Jó fél óra mászás után érkeztünk meg a vár alatti murvás parkolóhoz és ugyan kitérőt jelent, de úgy döntöttünk, hogy felnézünk a várba, mert egyikünk sem járt még ott. Ez már nem tartott annyi ideig, mint az előző szintgyűjtésünk, elértük a vár előtti igen tágas pihenőhelyet, majd bementünk a várba megpihenni és a panorámát csodálni. A vár faláról délkeleit irányba egészen a Balatonig el lehet látni, északra pedig az alattunk lévő Zalaszántó és a fölötte ékeskedő Sztúpa is látható.

A Meleg-hegy 418 m magas dolomitgerincének Zalaszántói-medencére néző fokán áll Rezi várának romja.
A község határából kerültek elő azok a régészeti leletek, melyek bizonyítják az őskori és bronzkori megtelepülést. Rezi neve először 1236-ban fordul elő. Ekkor a zalai királyi várhoz tartozott. A várat a falu felett magasodó Meleg-hegy északi részén lévő dolomitsziklára építették. Mára csak a lakótoronyból és a várfalból maradt valami hírmondónak. Megtalálhatjuk a vizesárok maradványait is. A várat az utóbbi években bővítették. A XIII-XIV. sz.-ban épült hegyi várból ma már csak a lakótorony keleti, a vár keleti és nyugati fala áll néhány ablak és dongaboltozat nyomaival. A ma is álló 120-180 cm vastag falak magassága 8-10 m. A romok mellől ide látszik nyugat felől Vindornyafok, Vindornyaszőlős, Vindornyalak község. Szépen kirajzolódik Zalaszántó, Várvölgy és a szomszédos Tátika vára. Sümeg város és vára is látható tiszta időben. A vár történelme: A Rezi várrom ma a Keszthely-vidék egyik legősibb történelmi emléke. A vár legkorábbi részének felépítését Zlandus veszprémi püspöknek (1244-1262) tulajdonítják. 1346-ban Nagy Lajos király Lackfi Istvánnak adományozta a várat. A hosszan elnyújtott, szabálytalan alaprajzú, belsőtornyos hegyivár, csak a XlV. sz. második felében (1378-ban) szerepel először oklevélben “Castrum Rezi” néven. A vár 1397-tõl újra királyi birtok, amit 1401-tôl többször zálogba ad Zsigmond király. Zsigmond a várat 1427-ben Gersei Pethő Péternek és Lászlónak adományozta. Ettől fogva a Pethő család tagjai évszázadokon át zavartalanul birtokolták Rezi várát és környékét. help A mohácsi csatavesztés (1526) után, amikor 1541-ben Buda is török kézre került, Rezi várának jelentősége megnőtt, ezért 1555 körül megerősítették. A vár a környék népének menedékhelye volt. A török hódítással szemben a gersei Pethők voltak a vidék legjelentősebb védői. A XVI. sz. végétől Rezi várának katonai szerepe megszűnt. 1592-bôl már a romba dőlt Rezi várról olvashatunk. A gersei Pethő család férfi ágának kihalása után a rezi várhoz tartozó birtokok 1729-ben mint uratlan birtokok a kincstárra szálltak. Rezi romvára és a várhoz tartozó javadalom 1741-ben vásárlás útján Festetics Kristóf birtokába került. Ettől kezdve 1945-ig a vár a család tulajdonában maradt.
” (forrás: balcsi.net)

A jól eső pihenés, nézelődés és falatozás után összekaptuk magunkat, búcsút intettünk Rezi várának és visszaereszkedtünk a murvás parkolóba, ahonnan egy földút vitt minket tovább a kék jelzésen, mégpedig a következő állomásunkra, Rezibe. jó hosszú, egyenes gazdasági út vitt minket a község felé, mindkét oldalról réttel övezve. Nagyon nyílt szakasz volt ez, szinte perzselt minket a forróság, mégis csudajó szakasza ez a túrának, mert az utat szinte végig szeder kísérte. Hatalmas, szinte fekete színűre érett, édes, az ember szájában gyakorlatilag szétolvadó szeder. Mondanom sem kell, nem ez volt a leggyorsabb 1300 méterünk aznap. A faluba beérve hamar oda lehet érni a pecsételő pontra, ráadásul két választásunk van: vagy bemegyünk a kocsmába bélyegezni, vagy az épülettel átellenben lévő OKK információs táblánál tesszük ezt meg. Mi az előbbit választottuk, mert ki voltunk tikkadva és természetesen egy kóla ilyenkor mindig jól tud esni. Bent a helyiek készségesen, már a kérdésünket megelőzve mondták, hogy találjuk a pecsétet. A lenyomat beütése után ültünk le pár percet pihenni.

A finom hideg kóla után elköszöntünk és ismét Rezi utcáit jártuk. A településről kiérve kiskertek között vezetett az út, szűk ösvényen, amihez még egy horhos is társult. Sokáig ereszkedtünk, mire kitágult az előttünk lévő tér, már magunk előtt láttuk a Keszthely – Sümeg főutat. Ez pedig egyben azt is jelentette, hogy újabb bélyegzőlenyomat kerül a füzeteinkbe, ugyanis a Gyöngyösi csárda épületétől nem messze található az információs tábla, amelyen a pecsét helyet kapott. Sajnos árnyékot nem nagyon találtunk, így aztán próbáltuk a lehet hamarabb megoldani a pecsételést, hogy haladhassunk tovább. Ez pedig az előbb említett műutat jelentette esetünkben. Az útpadkán pontosan 1 kilométert tettünk meg, mielőtt egy útszéli kőkeresztnél balra kellett fordulni és konkrétan az úttal párhuzamos dózerúton gyalogolni visszafele. Így aztán ez az összesen 2 km hosszúságú útvonal, ami visszavisz a pecsételőhellyel szembe, csak kicsit távolabb, gyakorlatilag kerülőként hat. Csak az enyhített a dolgon, hogy már közel jártunk Hévízhez, ahol terveim szerint jó hideg vizet meg üdítőt akartam venni. A továbbiakban a Vas-hegy lankáin haladt tovább a jelzés. Kezdetben emelkedett velünk az út, majd balra fordulva szintben haladtunk amit egy újabb bal kanyar követett, de ez már a kezdődő ereszkedés volt Egregyre. Beérve utunk balján található a Szent-Magdolna templom. Itt mi ismét kicsit megálltunk, mert a tikkasztó melegben, az aszfalton már nem volt túl kellemes és a temető bejáratánál lévő csap vizével kicsit felfrissítettük magunkat.

A Balaton környékének egyik legszebb Árpád-kori emléke az egykori Egregy falu temetőjében álló római katolikus templom. A 13. századi épületről egy 1341-ben kelt dokumentumban már írnak. A török időkben a templom tönkrement, de a 18. század során felújították.
Az egyhajós, karcsú templom négyzet alaprajzú tornyát kőből épített úgynevezett csürlős formájú sisak díszíti. Ez a toronysisak azért is érdekes, mert feltehetően nagyobb, rég elpusztult templomaink sisakformáját őrzi. Háromszintes tornyán kettős és hármas ikerablakokat láthatunk. Az épület külső falfelületein sok helyen, nagyobb felületeken is megmaradt a festett díszítés, a nyílások körül pedig ma is jól láthatók a régen bekarcolt formák.
A Balaton környéki települések közül mindössze három helyen maradtak meg az Árpád-korból származó templomok: a hévízi Szent Magdolna-templomon kívül ilyen a tihanyi Bencés apátság altemploma és a felsőörsi prépostsági templom.
” (forrás: termeszetjaro.hu)

Egregy utcáin tekeregve rengeteg boroz/étterem mellett haladtunk el, közben pedig szép panoráma nyílt mellettünk, a balunkon, a cserszegtomaji Margit kilátóra. Ahogy haladtunk előre, úgy azért egyre jobban nőtt az igényünk arra vonatkozóan, hogy végre boltot találjunk, de erre egészen addig várni kellett, amíg be nem értünk Hévíz belvárosába. Persze akkor már rögtön két boltban is voltam, mert az elsőben csak hideg üdítőt tudtam venni, a vizet csak akkor pakolták be a hűtőbe. Sajnos a második helyen sem jártam sikerrel, hiába volt ott hűtőben a víz, a hőmérsékletéből ítélve nem sokkal az érkezésem előtt került oda. Volt ugyan vizünk, csak szerettük volna hidegre cserélni. Ezzel egyelőre várnunk kellett. Így aztán mentünk tovább, Hévizet csodálva. Én még sosem jártam itt, de nagyon megtetszett a szépsége. Tisztának és rendezettnek tűnt az egész város, amerre jártunk a túránk útvonalán.

Már csak pár utcasarok választott el minket a Hévízi Tófürdő Deák téri bejáratától, ahol a következő bélyegző várt ránk. Szerencsére itt, a Deák téren találtunk egy közkutat is, így ismét lett hideg vizünk. Megejtettük a pecsételést, pihentünk egy rövidet, majd nekiindultunk az utolsó etapnak.

Sietnünk persze nem kellett, mert az autó Keszthelyen várt minket, a pecsétünk pedig már megvolt az előzőleg teljesített Keszthely – Tapolca túráról. Csak egy második dátummal kellett ellátnunk azt a bélyegzést. Az útvonal, a Hévízi-tavat megkerülve áll irányba Keszthely felé. A túra előtt az igazolófüzetet nézve kicsit megrémített az a hosszú egyenes a két település között és már felkészültem arra, hogy mennyire nem lesz jó a tűző napon gyalogolni kilométereket. Ezzel szemben a valóság az, hogy magas fákkal szegélyezett és általuk árnyékolt kerékpárúton kell haladni, ami túrázás szempontjából sokkal jobb, mint amit én helyismeret és információk hiányában vizionáltam.

A kerékpárúton haladtunk a 71-es főútig, majd azon átkelve ismét kerékpárúton folytattuk, amin nagyon hamar beértünk Keszthelyre. Lépésről lépésre jutottunk közelebb aznapi túránk végére. Fáradtak voltunk már, a meleg is megviselt valamennyire, de ezt enyhítendő a Festetics-kastély parkjánál lévő NemPiskóta Fagyizónál vettünk jégkását, amivel beültünk a parkba pihenni, majd én még egy szendvicsemet is megettem.

A jégkásázás után indultunk ismét neki és átszeltük Keszthely belvárosát. Tágas tereken és szűk utcákban egyaránt jártunk, mindegyik a maga módján szép volt. Aztán a túránk 6 és feledik órájában elértük a Helikon parkot, ennek a szakasznak a célegyenesét. Végigsétáltunk a parkon, a túloldalán lévő OKT útjelző tábláig és ezzel végére is értünk a Zalaszántótól Keszthelyig tartó túránknak. Onnan már az autóhoz vettük az irányt és megindultunk haza Pécsre.

Hírdetés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s