Az OKT mellett a Dél-dunántúli Kéktúrába is belevágtam, méghozzá Krisztián kollégámmal. Persze miután múlt év novemberében a születésnapomra kaptam egy igazolófüzetet, ez nem is volt kérdés. Csak az, hogy mikor is kezdjük el. Azt gondoltuk, hogy a tavaszi szünet ideális lesz, úgyis viszonylag meleg tavaszunk volt. Aztán persze az idő nyilván addigra romlott el tartósan, mielőtt nekivágtunk a túrának, ezért aztán a 3 naposra tervezettből csak 2 lett, de erről majd később.
Tehát igazolófüzetem már volt. Plusz pár olyan túrafelszerelésem, ami jó kiindulást adott ahhoz, hogy sátras túrában gondolkodjak. November és február között minden hiányzó eszközt beszereztem, ami kellett: sátrat, derékaljat, gázfőzőt és egy új túrahátizsákot. Hálózsákom volt, -3oC-os komforttal, így tudtam, hogy ezen a végen nem lehet gond. Nagyon régi vágyam volt a vadkemping és minden arra mutatott, hogy végre össze fog jönni. Persze a felszerelésem nem ultralight, hanem teljesen kezdő, nagy és nehéz. Ez a része nem érdekelt, tudtam, hogy el tudom cipelni. Nyilván így nem volt a legkényelmesebb, de jobban akartam menni, minthogy ez érdekeljen. Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, mert egy ideje már több hazai “túravideós” YouTube csatornáját nézem rendszeresen és az ott látottakat azért fel tudtam használni a túra tervezésénél. Érdemes rápillantani a munkásságukra, ők: Barni, Kolos, Bazsi és Miki. A terv tehát készen volt, a felszerelés összepakolva, csak el kellett indulni.
RP-DDK 08. sz. túra: Kaposmérő – Abaliget vá.
Kaposmérő – Gálosfa, 2023. április 6-7.
Túránk kezdőpontjára, Kaposmérőre Krisztián édesapja révén jutottunk le, bevállalta, hogy eldob minket kocsival. Odaérve kipakoltuk a súlyos hátizsákokat, benyomtuk az első pecséteket az igazolófüzetekbe, aztán elbúcsúztunk kísérőinktől. Miután ők elindultak haza, mi még csináltunk egy “rajtszelfit”.
Itt még szép, napsütéses, de kicsit szeles időben indultunk. Még kabát volt rajtam, de hamar úgy döntöttem, hogy le is veszem, mert már kezdtem kimelegedni. Indulás után szinte rögtön két halastó között vitt az út, az egyik felett pedig egy hatalmas réti sast láttunk átrepülni, gyönyörű fehér faroktollakkal.
Ahogy haladtunk az aszfalton, hamarosan beértünk Kaposdadára. Itt bal kanyart véve találkoztunk a túra első emelkedőjével. A túrabotok itt is és végig a két nap alatt nagyon hasznos szolgálatot tettek. A dombot megmászva szántóföldek határán gyalogoltunk és többször is láttunk őzeket átfutni a földeken. Kifejezetten szeretem a zöld és kék elütő kontrasztját, nekem ez a szakasz nagyon tetszett.
Enyhe emelkedőt követően fordultunk jobbra és továbbra is szántóföldek határán gyalogoltunk, közben a szél rendületlenül fújt. Ahogy haladtunk előre, már egyre közelebb és közelebb értünk Szennához, míg elértünk arra a pontra, ahol már ráláttunk a településre. Innen ereszkedni kezdtünk és egy rövid szakaszon a falu fele haladtunk, majd jobbra betértünk az erdőbe. Olyan varázserdő érzésem volt, mert a keskeny ösvény mellett álló idősebb fák mind vastag borostyántakaróval bírtak.
Az erdei szakasz nem volt túl hosszú, ám annál szebb. Kiérve már Szennán találtuk magunkat, a falu főútjára mentünk ki, azon haladtunk végig. Gyakorlatilag a település másik végében van a Vadász presszó, itt álltunk meg először aznap pecsételni. Mivel ekkor olyan fél 1 körül volt az idő, úgy döntöttünk, hogy ebédelünk is. Legurítottunk egy pohár sört, amíg a kajára vártunk, majd azt is elfogyasztva folytattuk túránkat. A faluból az aszfalton kimászni nekem kifejezetten szenvedős volt, nagyon nem tetszett. De felérve a dombtetőre, az adótoronynál jobbra fordulva újfent szántók között vezetett az utunk. A szelíd lankákkal bíró zselici tájat elnézve fogytak a kilométerek, hamarosan pedig beértünk Patcára. Ismét csak hosszú aszfaltos szakasz következett, amíg végigbaktattunk a falun. A Katica Tanyánál lévő buszfordulónál jobbra haladva tovább újabb emelkedővel találtuk szembe magunkat. Nem volt mit tenni, menni kellett tovább. Hasonlóan kellemetlen volt, mint Szennánál, de legalább már ezt is magunk mögött tudhattuk. 2-3 km hosszú, nagy balos visszfordítóval értünk be Szilvásszentmártonba. A Fő utcán sétálva, a tőlünk jobbra lévő halastó túloldalán pedig már láttuk Zselickisfaludot, túránk következő állomását. Mégis valahogy lassúnak érződött a tempó, lassan közeledtünk. Végül beértünk Zselickisfaludba, majd a településen végigsétálva a jobbra levő utolsó háznál, a Vándor kulcsosháznál szereztük be a második pecsétünket. Újfent emelkedő állt előttünk, nagyon úgy tűnik, hogy a Zselicben minden település kisebb-nagyobb völgyben található. Sétáltunk hát tovább, 1-2 km után pedig megérkeztünk a Zselici Tájvédelmi Körzet határához, ahonnan a kihelyezett tábla szerint a Lobokai Túraútvonal indul. Amyennyire ki tudtam bogarászni a tábla alapján, az említett túraútvonal ezen a szakaszon a kéken halad. Hamarosan megint aszfaltot értünk, azon gyalogoltunk tovább és előbb Kardosfapusztát és a hotelt hagytuk magunk mögött, majd elértük azt a kanyart, mely levitt minket aznapi sátorhelyünkre. Itt azonban tettünk egy rövid kitérőt fel, a Zselici Csillagpark fogadóépületéhez, abban a reményben, hogy veszünk valamilyen hideg üdítőt. Felérve láttuk, ahogyan éppen kulcsra zárják az épületet, az üdítő így elmaradt. Kicsit letörve indultunk meg visszafele, hogy folytassuk utunkat a Ropolyi-tóhoz, ahol az éjszakát terveztem eltölteni. Pár perc volt csak és már ott is voltunk, lepakoltuk a súlyos táskákat. Aztán láttuk, hogy itt még nyitva volt a büfé, a kedvünket pedig rögtön vissza is hozta a hideg üdítő.
A tó és környéke nagyon szépen rendezett, körüljárva azon tanakodtunk, hogy hova üssük fel a sátrakat. Mivel a szél még mindig fújt, ezért úgy döntöttünk, hogy a tó fölött lévő vendégház oldalába állítjuk fel, így viszonylag szélvédett helyen voltak a sátrak. Aznap nagyon jó átlagot mentünk, korábban értünk oda a Ropolyi-tóhoz, mint terveztük, így bőven maradt időnk nézelődni és téblábolni. Meg egy kis hálózatot vadászni, hogy az otthoniakat felhívjuk és megnyugtassuk, hogy minden rendben volt. Miután mindezzel végeztünk, még sok időnk volt sötétedésig és nem nagyon tudtunk magunkkal mit kezdeni. Igazán egyikünk sem volt éhes, ezért úgy döntöttünk, hogy a vacsorát kihagyva, fél 8-8 körül elvonulunk a sátrunkba, mert végül azon keresztül is tudunk beszélgetni.
Aztán már majdnem elaludtam, amikor kiderült, hogy Krisztián sátra nem igazán volt alkalmas ehhez az időhöz, ezért a táskákat átpakoltuk az ő sátrába, ő pedig átjött az én sátramba aludni. Az éjszaka nem volt egy leányállom, mert papíron hiába 2 személyes a sátram, azért vállban kicsit szűkös volt kettőnknek, de végül eltelt az éjszaka és reggel 6-kor keltünk is. Utólag kiderült, hogy mindketten már jóval előbb fent voltunk, csak ezt nem tudtuk a másikról. Ezért aztán maradt a 6-os kelés. Elraktuk a sátrakat, összepakoltuk a hátizsákokat és nem sokkal 7 után elindultunk. Kezdetben a Ropoly-völgyben sétáltunk végig, Ropolypusztánál jobbra fordultunk, majd egy kis emelkedőt megmászva, bal kanyart követően követtük tovább az utat. Az aszfaltról balra tértünk be az erdőbe, megváltás volt végre a puhább erdei talajon haladni.
Pár km-rel odébb lejjebb ereszkedtünk és balra fordulva olyan területen haladtunk, ami olyan volt, mint egy kiszáradt tó medre. Az ösvényünket mindkét oldalon nád vette körül, így gyalogoltunk egy rövid szakaszon, mielőtt nekimentünk annak az igen meredek emelkedőnek, ami a Kecske-hátra vitt fel. Itt örültem igazán a túrabotoknak, nélkülük nem is tudom hogyan vonszoltam volna fel magam. A Kecsek-háton végighaladva nemsokára kitágult a tér, ahogyan kiértünk az erdőből. Előttünk a Simonfára vezető műút, valamint a Zselic-patak. Ezen széles híd vitt át, majd megérkeztünk a műúthoz. Jobbra fordulva ezt követve pár száz méter megtétele után már Simonfán voltunk. A település nagyon húsvéti díszbe volt öltöztetve, nekünk pedig csaknem teljes egészében át kellett sétálnunk rajta a következő pecsétünkért.
Az Ady Endre utcában található Meteor Kulcsosház villanyóraszekrényében találtuk meg a bélyegzőt. A ház gondnoka éppen akkor érkezett meg, mert délutánra vendégeket várt és jött befűteni nekik. Minket pedig beinvitált a házba, hogy amíg harapunk valamit, le tudjunk ülni. Nagyjából 20 percet voltunk bent, közben pedig elkezdett esni. Ezen a napon alapvetően felhősebb idő volt, napsütés nem is nagyon akadt. Kicsit kipihenve magunkat, a víz visszatöltése után megköszöntük a rövid vendéglátást és indultunk tovább.
A kulcsosházból kilépve rögtön éreztük, hogy a 10 perces esőnek köszönhetően jelentősen lehűlt a levegő. Ráadásul előttünk és mögöttünk is elég barátságtalan, sötétszürke felhők gyűltek az égen. Ekkor kezdtünk el azon gondolkodni, hogy hogyan tovább. Végül amellett döntöttünk, hogy megszakítjuk a túrát, erre több indokunk is volt. Egyrészt nem időre megy, így bármikor befejezhetjük. Másrészt mivel ez az első vadkempingem volt és inkább volt tapasztalatszerző túra, nem vállaltam azt, hogy mindenképpen menjünk tovább. Mert benne volt a pakliban, hogy éjjel eshet és elázik a sátor és nem tudom hol van az a határ, amit még bír. És megmondom őszintén, nem most akartam megtudni. Már csak azt kellett eldöntenünk, hogy hol szakítsuk meg a túrát és arra jutottunk, hogy Gálosfán szállunk ki. Mert onnan kb. 28 km van Abaliget vasútállomásig, amit egy egynapos túrán simán le lehet gyalogolni. Azt gondolom, hogy felelős és jó döntést hoztunk, a túránk ettől függetlenül is nagyon jó volt.
Persze Gálosfára még el kellett jutni. Simonfát elhagyva emelkedtünk tovább, felérve pedig jobbra egy majort találtunk, lovakkal, akik egyből jöttek oda, ahogyan közelebb mentem fényképezni.
A majort magunk mögött hagyva, rövid aszfaltos szakasz után nemsokára beértünk az erdőbe. Igazi hullámvasút volt, hol fel, hol le, ezek váltogatták egymást. Azonban Gálosfáig ezen az erdei részen rengeteg szakasz le volt aszfaltozva, ami azért annyira nem tetszett a lábaimnak. Ugyan Simonfa és Gálosfa között csak 6,9 km-nyi távolság van, mégis valamiért egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végül elértünk Gálosfára és leereszkedtünk a településre.
Gálosfán már csak a központig kellett sétálnunk és az információs táblán lévő pecsételőnél újabb lenyomatot rögzítenünk az igazolófüzetekbe. Ezzel a túránkat le is zártuk. Ettől a ponttól ismét Krisztián édesapjának jutott a főszerep, ő jött értünk. Addig azonban még volt 1-1,5 óránk, leültünk hát a parkban egy asztalhoz és készítettünk magunknak ebédet, mert ekkor már mindketten elég éhesek voltunk. Gyorsan forraltam vizet és ettem egy adag Decathlon-os liofolizált túrakaját. Ezekhez csak forró vizet kell önteni és a csomagolásában 8-10 perc alatt “megfő” és már fogyasztható is. A curry-s csirke rizzsel mellett tettem le a voksomat és meglepően finom volt.
Kényelmesen megebédeltünk és mire elpakoltunk, meg is érkeztek értünk. Bepakoltunk a kocsiba, majd elindultunk hazafele. Összességében nekem nagyon tetszett ez a két nap, a Zselic szelíd lankái között egészen más túrázni, mint mondjuk a Mecsekben, de jó érzéssel töltött el, minden percét élveztem.
Gálosfa – Abaliget vá., 2023. április 30.
A hónap eleji kétnapos, sátrazós kaland után már csak egy egynapos etap maradt vissza, amit április hónap utolsó napján teljesítettünk. A szokásosnál is korábban, reggel 5-kor indultunk kocsival Pécsről vissza Gálosfára. Mesi is elkísért minket, hogy az autót hazavigye Pécsre, miután odaértünk. Reggel 6 óra után pár perccel indultunk neki, szerencsére szépnek ígérkező időben. Azért ennyire korán még kicsit csípett a reggeli szellő, ezért pulcsiban indultam útnak. Gálosfáról kisétálva balra kanyarodtunk, majd még egy rövid aszfaltos szakaszt követően váltottunk az ösvényre és indultunk meg az erdő irányába. Az első néhány száz méter megtételét követően igen komoly emelkedő tornyosult fölénk, jól megdolgoztatta a tüdőnket és lábainkat. Ezt leszámítva a továbbiakban újra a nagyon is szerethető, kellemes lankákkal teli zselici erdőben gyalogoltunk. A kéknek van egy rövid szakasza, ami pontosan Somogy és Baranya határán halad és itt bizony gyönyörű medvehagymás erdőben találtuk magunkat.
Az erdőből kiérve hamarosan már Szabás településre értünk be, ami nekem nagyon elnéptelenedettnek tűnt, de az adatok alapján 2021-ben 601 lakossal bírt. Szabást magunk mögött hagyva hamar elértük aznapi első pecsételőpontunkat, Felsőkövesdet. Meglepően szép és nyugodt kis település. A harangláb melletti hirdetőtáblán találtuk a pecsétet, a lenyomat megszerzése után le is ültünk az ugyanitt lévő asztalok egyikéhez és megreggeliztünk. Ideérve már mindketten éhesek voltunk, ezért tartottunk 20 perc pihenőt, amíg mindketten ettünk.
A reggeli után ismét útra keltünk és a DDK útjelző tábla tanúsága szerint már csak 15,8 km volt hátra Abaliget vasútállomásig, a túra végpontjáig. Aszfalton ereszkedtünk lefele és a kihelyezett táblák jelezték, hogy a Fekete István Emlékösvényen haladunk. Nagyon hamar leértünk Alsókövesdre, ami nagyon úgy tűnt, hogy nem több, mint egy buszmegálló és egy épületegyüttes, ami nem más, mint az Alsókövesdi Vendégház. Utánaolvasva kiderült, hogy Alsókövesd tulajdonképpen Tormás község külterülete, ami így magyarázza, hogy miért nem nagyon találtunk több épületet. Ezen a ponton kanyarodtunk vissza az erdőbe és a már megszokott “erdei hullámvasúton” találtuk magunkat. Helyenként az utunkat kísérő erdő szétnyílt és szép kilátás tárult elénk az ösvénytől keletre eső területekre.
Ezen a szakaszon már közel jártunk ahhoz a kilátóhoz, ahol az eredeti tervek szerint a második éjszakát töltöttük volna. Utólag is azt gondolom, hogy jó döntést hoztunk, amikor megszakítottuk a túrát. Valószínűleg megviselt volna akkor még ennyit gyalogolni az éjszakai “szállásunkra”. Ahogy haladtunk tovább, a következő szakaszon a kék jelzés szépen déli irányba körbekerült Zselic legmagasabb 358 méter magas, Hollófészek nevű csúcsát. Ezt magunk mögött hagyva érkeztünk meg az egyik legszebb szakaszhoz, ugyanis itt az erdő és szántó határán gyalogolva először pillantottuk meg a Mecsek vonulatát, a Jakab-hegytől egészen a Zengőig. Az ország nagyon sok szép helyén jártunk már, leginkább futóversenyeken, de megpillantani az “otthonunkat” igazán jóleső és szép pillanat volt, amit semmi nem tud felülmúlni.
Ettől a ponttól kezdve tágas réten haladtunk tovább. Személy szerint nagyon szeretem az ilyen részeket, ahol a távolba is lehet nézelődni, felfedezni a minket körülvevő tájat. Itt már az utolsó 5 km-en belül voltunk, nagyon közeli volt a cél. Sokáig szinte szintben haladtunk, majd megkezdtük az ereszkedést a műútig. Ott aztán balra fordultunk, majd azt követően jobb kanyart vettünk és már előttünk is volt az abaligeti vasútállomás épülete. Odaérve pecsételtünk, majd megpihentünk és meg is ebédeltünk. Ekkor már jól esett leülni és kicsit kinyújtózni. A pihenő után teletöltöttük vízzel a palackokat és újfent útnak indultunk, de ez már egy másik szakasz története.
Outdoor Napló 
Egy hozzászólás Új írása