Mielőtt még bármibe is részleteiben belekezdenék, azt a legelején el kell mondanom, hogy az Alföldi Kéktúrát lehetőleg senki ne július közepén járja, hőségriadó idején. Mi azért vagyunk annyira bolondok és talán edzettek is, hogy ilyen körülmények között jártuk be a szakaszt, de azért bőven embert próbáló két napon vagyunk túl.
AK 01. sz. túra: Szekszárd – Bajai Átkelés
Szekszárd – Lassi, 2023. 07. 17.
Július 17-én, hétfőn vettük célba Szekszárdon a vasútállomást, ami az Alföldi Kéktúra egyik végpontja, esetünkben a kezdőpontja. Az autót leparkoltuk, majd benyomtuk az első pecsétet az igazolófüzetekbe.
A vasútállomásról kilépve jobbra fordultunk és megkezdtük az aznapra tervezett 31-32 km-t a sátorhelyünkig. Az útvonal nagyjából első 2 kilométerén keresztül Szekszárd ipartelep jellegű külvárosában sétáltunk, így a városból igazából nem sokat láttunk. Meglepetésemre találtunk egy C+C boltot, meg is álltunk egy kávéra, majd ezt követően folytattuk a túrát. Szépen lassan végül magunk mögött hagytuk a várost és repce, illetve kukoricaföldek között kanyarogtunk. Azt azért már itt elkezdtük érezni, hogy a hőmérséklet ma nem fog viccelni.
Én előrelátó módon már a túra előtt pár héttel rendeltem egy sun hoodie-t és ez bizony nagyon jó döntésnek bizonyult. Vékony, könnyű anyag, hosszú ujjai vannak, így nem égtem le és kapucnija is van, a napszúrás is elkerült. Kicsivel több, mint 2,5 km után értük el a Sió töltését, ennek mentén haladtunk tovább, párhuzamosan a Sióval. Innen már látható volt a távolban az M6-os autópálya, ami alatt várt minket egy kis árnyék és pihenő. Nem is kellet ehhez sokat mennünk, csak 1,5 km-t. Amint odaértünk, levettem a táskám, ittam és előszedtem azt a két péksütit, amit még reggel vettem Pécsen, de nem ettem meg.
Az a fényképen is jól látszik, hogy az autópálya után is a kitett töltésen való kutyagolás várt ránk. Nekiindultunk szépen lassan, én közben pedig nyammogtam a reggelimen. Ez a szakasz túl sok ingert nem tartalmazott, csupán annyit, hogy 4,5 km-en keresztül aszalódtunk. Valahol félúton behúzódtunk egy nagy akácfa alá az árnyékbe lehűlni, de ott a rengeteg szúnyog miatt nem tudtunk sokáig megmaradni. Így aztán indultunk tovább és csak számoltuk a kis betonoszlopokat, amelyek 200 méterenként voltak elhelyezve a töltésen. Végül elértük Bárányfokot, ahol találtunk egy rég bezárt éttermet. Így itt csak egy kis pihenés jutott, majd haladtunk tovább, át a töltésen, ahol végre beértünk az erdőbe. Óriási megkönnyebbülés volt a tartós árnyék, ugyanakkor milliónyi szúnyog lepett el minket. Próbáltuk sietősre venni, de az itt lévő kisvasút megállónál találtuk meg a következő bélyegzőt, így meg kellett állnunk. Extra gyors pecsételést végeztünk és heves csapkodások közepette folytattuk utunkat.
Előzőleg én nem gondoltam arra, hogy ennyire sok szúnyog lesz, talán túl naiv voltam, vagy szimplán csak nem gondoltam mindenre. Itt már nem volt mit tenni, menni kellett előre. Ezen a ponton gondolkodtam el először azon, hogy a tűző Napon való gyaloglás a rosszabb-e vagy az a gyötredelem, amit a rengeteg szúnyog okozott a következő 6,5 km-en keresztül. Mind a töltésnek, mind pedig az erdőnek megvoltak az előnyei, de természetesen a hátrányai is. Nem volt mit tenni, igyekeztünk gyorsan haladni, hogy a lehető legkevesebb vérszívóval kelljen hadakozni. Végig vízközelben haladva nem meglepő a rovarok magas száma, valahogy erre mégsem gondoltam a túra tervezésekor. De legalább tapasztalatnak jó volt a jövőre nézve. Szerencsére a végére értünk ennek a szakasznak is, beértünk Keselyűsre. A kis település elején találtunk 2-3 családi házat, ezért aztán elkezdtünk jó hangosan köszönni, hátha valaki itthon van és meghallja. Szerencsénkre az egyik házból kijött egy kedves, állapotos lány, le tudtuk cserélni az addigra kb. felforrt vizünket a kerti csapról. Iszonyatosan jó érzés volt megint hideg vizet inni. Megköszöntük a vizet és elballagtunk a közeli Keselyűsi Fogadóépülethez, ami egyben a kisvasút egyik megállóhelye is.
Sajnos a fogadóépület csak csütörtöktől vasárnapig van nyitva, ezért nekünk maradt 20 perc pihi a padoknál, az árnyat adó fák alatt. Szerencsére itt egy szúnyog sem volt, nyugodtan tudtunk hanyatt dőlni kicsit. Miután ismét egy kis erő költözött belénk, átsétáltunk a közeli erdészeti őrházhoz a következő pecsétért. Váltottunk néhány mondatot az őrrel, majd visszatöltöttük a vizünket a házban lévő csapról. Egyébként mindenhol mindenki nagyon kedves volt, bármikor vizet kértünk. Elköszöntünk, majd nekiveselkedtünk a következő szakasznak, ami újabb töltésen való séta volt, méghozzá 9,5 km-en keresztül. Ez volt az a rész, ami baromi nehéz volt fejben ebben a melegben. Bár ekkor már késő délután felé járt az idő, nem volt már az a perzselő meleg. De még így is nehéz volt fejben feldolgozni azt, hogy egy belátható szakasz végén lévő kanyarhoz érve újabb hosszú egyenes következett. Jó párszor szembesültünk ezzel, így aztán rövidebb pihenőket tartottunk párszor.
Óriási örömöt éreztem, amikor az utolsó kanyar után megpillantottuk a Lankóci gátőrházat, hiszen ez újabb pecsétet és reményeink szerint vizet jelentett. Pecsételés után visszatölthettük a vizünket a kerti csapról. Valamelyest újult erővel indultunk tovább és már nem voltunk messze a kinézett sátorhelyünktől. 2,5 km aszfalt és pár száz méter földút után érkeztünk meg a Gemenci Erdei Vasút megállójához, Lassihoz. Az itt lévő egészen pompás pihenőhelyen töltöttük az éjszakát. A megérkezés után gyorsan felütöttem a sátramat, ami nem is ment olyan nehezen, mint azt előzőleg gondoltam. Az a fotón is látszik, hogy az oldalsó feszítő zsinórokat nem használtam, mert egyszerűen annyi szúnyog volt, hogy semmi kedvem nem volt ezzel szórakozni. Azok nélkül is tökéletesen ellátta a funkcióját. A sátor után jöhetett a vacsora. Ehhez begyújtottam a szúnyogriasztó spirált, amit húgomtól kaptam. Szépen távol tartotta őket, így legalább volt egy kis szúnyogmentes terünk. Ezúttal teriyaki ízesítésű Soba tésztát készítettem, mert a nálam lévő kaják közül ezt kívántam meg, miután Krisztián a chilis ízűt kevergette az edényében. Leírhatatlanul jól esett, úgy ettem, mint aki legalább egy hete nem jutott ételhez. Vacsora után felfújtam a matracomat, gyorsan bedobtam a sátorba. Egyébként egyszemélyes sátor lévén érdekes módon még a hátizsákom is simán befért, nem kellett kint hagynom. A nálam lévő maradék kaját arrébb vittem egy mászóka tetejére, majd elvonultam a sátramba a rengeteg szúnyog elől.
Lassi – Bajai Átkelés, 2023. 07. 18.
Éjjel ezernyi állat különböző hangját hallottuk, ebből kifolyólag nagyon éberen aludtam. Gyakorlatilag úgy éreztem, mintha nem is aludtam volna egyáltalán, ennek ellenére kipihent voltam másnap reggel. Fél 5-kor keltünk, majd összepakoltuk a cuccunkat és 5 után pár perccel nekiindultunk a maradék távnak. Ahogy elhagytuk Lassit, továbbra is szúnyogok között gyalogoltunk, hamarosan elértük a Nyárilegelő nevű kisvasút megállóhelyet, ahol jobba fordulva folytattuk utunkat. Itt nem messze tőlünk két vaddisznó futott be a sűrűbe. Pár kanyarral odébb kereszteztük a kisvasút sínjeit, majd azzal párhuzamosan haladva elértünk egy picike tavat, ami valójában inkább egy nagyobb itatónak tűnt. Itt egy kicsit elkeveredtünk és jelöletlen erdészeti úton mentünk a kékkel párhuzamosan, majd nem sokkal később visszataláltunk a jelzett útra a pörbölyi pecsételőhely közelében. Odaértünk az információs táblához, gyors pecsételést követően pedig a pörbölyi vasútállomás előtti bakterháznál kaptunk vizet. Ezt követően döntöttünk úgy, hogy a rengeteg szúnyog miatt a vasúti töltés és a főút között folytatjuk. Ez a szakasz párhuzamosan halad a kékkel, de szúnyog egy sem volt. 4 km-t tettünk meg a főút mellett, majd balra fordulva visszakanyarodtunk az erdőbe, kék jelzésre. Először a Cserta-Duna, majd ezt követően a Vén-Duna partján vitt minket a jelzés.
Már közel volt a vége a túrának, hamar beértünk Baja – Dunafürdő településre, ami már ténylegesen a Duna partján fekszik, ez pedig azt jelentette, hogy 700 méter megtételét követően már a Dunán átívelő hídon voltunk, a folyó bal partján pedig a túra utolsó lenyomata várt minket.
A hídon átkelve balra elfordulva a híd alatti közút vezetett el minket a Bajai Vándorponthoz, itt nyomtuk be a túrát lezáró pecsétünket a füzetekbe. Miután ezzel végeztünk, megpihentünk egy padon, majd kicsit lemostuk magunkról az út porát a mellékhelyiségben. Én itt pólót is cseréltem, ezáltal kicsit még tisztábbnak éreztem magam. 15-20 percet elbeszélgettünk a Vándorpontra vigyázó őrrel, majd elköszöntünk és célba vettük a vasútállomást. Útközben beugrottunk a Tesco-ba, én hideg kóla reményében, amiből csak a második feltétel teljesült, mert a hűtő ugyan be volt kapcsolva, de szemernyit sem hűtött. Laza tempóban 25-30 perc alatt értük el az állomást, itt megvettem a jegyeket, majd jó másfél órát vártunk a vonatra, ami visszavitt minket Szekszárdra az autóhoz.
Összességében jó túra volt ez, de az időzítés pocsék volt. A hőség és a milliónyi szúnyog miatt nem tudtam kiélvezni Gemenc szépségét, mert sokszor gyors tempóban, sietősen kellett haladnunk. Talán egy kora tavaszi idősáv jobb lett volna, de mi most júliusban értünk rá teljesíteni ezt a 45 km-t.
Outdoor Napló 