A Balaton-felvidék egyik legszebb szakaszát céloztuk meg ősszel, mert a Badacsonyt egyrészt nem akartuk a borzasztó nyári melegben megmászni, másrészt pedig vágytunk arra, hogy a változatos őszi színeket lássuk a hegyen és annak környékén. Azt már a tervezéskor tudtuk, hogy ezt a túrát is több napra fogjuk bontani. Ezt egyrészt a kis túracsapatunk bővülő létszáma indokolta, másrészt az ebből fakadó és egyre bonyolódó logisztikai feladatok megoldása.
OKT 06. sz. túra: Badacsonytördemic – Nagyvázsony
Badacsonytördemic – Káptalantóti, 2022. október 23.
Nos, ahogyan az lenni szokott, a korai kelés most sem maradhatott el. Valójában nem tudunk e nélkül kékezni, mert Pécstől gyakorlatilag minden túra messze van. Persze ez nem panasz, csak ténymegállapítás. Így aztán nem volt mit tenni, korán keltünk, összekészültünk és vártuk, hogy a húgom és párja felvegyen minket és elinduljunk a szeretett Balaton-felvidékre.
A taktikánk megint az volt, hogy a túránk végpontján hagyjuk az autót, majd onnan tömegközlekedéssel jutunk vissza az indulási pontra. Ez jelen esetben azt jelentette, hogy egészen Káptalantótiig autóztunk fel. Ezt a túrát nem terveztem túl hosszúra, mert egyrészt meg kellett másznunk a Badacsonyt, valamint a Gulács oldalába is fel kellett mennünk és azt követően nem akartam még a Csobáncot is megmászni. Másrészt azért is rövidebb túrát terveztem, mert ha még a Csobáncra is felmegyünk, akkor nagy valószínűséggel ránk sötétedett volna a túra valamely pontján, amit most inkább kihagytam volna. Ilyen formán egy vállalható, kényelmes, őszi túrát tettünk. Káptalantótiba megérkezve még bőven volt időnk a busz indulásáig, ezért beültünk egy nap/túraindító kávéra a központban található Közért Bárba, ami annyira retró bútorokkal, plakátokkal és használati tárgyakkal van dekorálva, hogy egyszerűen imádtam.
A kávézás után kimentünk a buszmegállóba, nehogy a busz nélkülünk menjen tovább. Egyébként Badacsonytördemicre eljutni tömegközlekedéssel rém macerás. Ami autóval nagyjából 10-15 perc, az a mi esetünkben azt jelentette, hogy Káptalantótiból elbuszoztunk Tapolcára, majd ott átsétáltunk a vasútállomásra és vonattal jutottunk el Badacsonytördemicre. De végre ott voltunk a túránk rajtjában, húgom pecsételt a váróban, majd elindultunk. Aznap hideg ugyan nem volt, nyugodt, kirándulásra alkalmas idő volt, azonban a Badacsonyt felhő ülte, így a fenti kilátásról már itt lent lemondtunk. Persze én szeretem a ködös erdőt is, különös hangulatot kölcsönöz a természetnek a ködtakaró. A vasútállomásról indulva végigsétáltunk Badacsonytördemic kék által érintett utcáin, igen hangulatos település, öregkoromban el tudnám magam képzelni itt. Ahogy lassan emelkedtünk és kezdett mind jobban kibontakozni előttünk a Badacsony, már a szép őszi színekkel is találkoztunk.
Tipikus szűk, pincékkel tarkított hegyi utcákon haladtunk egyre feljebb a hegy oldalában, amikor elérkezett a pillanat, hogy balra forduljunk és megkezdjük az első lépcsősort, ami elvitt minket a Rodostó turistaházhoz. Itt kezdődik a Bujdosók lépcsője, ami azért némi kihívás elé állítja azokat, akik ebből az irányból kívánják a Badacsonyt megmászni.
“Az 1936-ban épített, 464 fokból álló lépcsősor a Badacsony nyugati oldalát ostromolja meg, és az Országos Kéktúrának is része. A lépcsősor mentén hatalmas bazalttornyok, törmeléklejtők kísérik utunkat. Az 1935-ös Rákóczi-emlékév alkalmából kapta nevét.
A 464 fokból álló, megmunkálatlan bazaltkockából épített lépcsősor mentén számos pihenőállomást találunk, amelyek a kuruc kor kiemelkedő személyiségei után kapták nevüket, mint pl. Zrínyi Ilona, Bercsényi Miklós, Mikes Kelemen, Csáky Krisztina, Lorántffy Zsuzsanna.
A lépcsők aljában az egykori Rodostó turistaházat találjuk, a tetején pedig a Czinka Panna-pihenő és egy esőház várja a kifulladt turistákat. A lépcsősor mentén a növényzet mellett hatalmas bazalttornyok és törmeléklejtők vonják el a figyelmünket a mászás (vagy ereszkedés) fáradalmaitól.
1935-ben Rákóczi-emlékévet tartottak a kuruc vezér halálának 200. évfordulójára, ekkor épült a Rodostó turistaház és a lépcső is, innen ered tehát a pihenőhelyek elnevezése is – a menekülésre kényszerült kurucok után.” (forrás: termeszetjaro.hu)
A lépcsősoron felérve már az esőbeállónál voltunk, ahol jobbra fordulva mentünk tovább a hegy “peremén”, ugyanis szép időben, tehát nem olyan vastag ködben, amiben nekünk volt részünk, itt több pontról is szép kilátás nyílik a Balatonra és annak déli partjára.
Természetesen és egyben sajnos a Ranolder-kereszttől sem láttunk semmit az alattunk elterülő tájból, ezért nem volt más választásunk, mint tovább menni a hegy teteje felé. Föl és alá hullámzott az ösvény, a vizes sziklák azért helyenként csúszósak voltak, de sikerült seggre ülés nélkül megúszni.
A hegyen lévő menedékházat elérve már nem jártunk messze a hegycsúcstól, nagyjából 300 méter múlva már a Kisfaludy-kilátónál voltunk, ahol “tábort” vertünk és az egyik asztalra kipakoltunk minden ennivalót, amit magunkkal hoztunk és csaptunk egy rövid kis pikniket, mert már kezdtünk kicsit eléhezni és előzőleg eleve ide terveztem a pihenőt és az evést.
“A Badacsony fennsíkjából éppen csak kiemelkedő, 438 méteres csúcsot (mely a hegy nevét viseli) egy 18 méteres kilátótoronnyal toldották meg 2011-ben. Az acélszerkezetet borovifenyőből készült „ruha” borítja, belül spirállépcsőn juthatunk föl a panorámaszintre.
A körkilátást csak egy rövid szakaszon szakítja meg a Badacsony erdőjének lombkoronaszőnyege. Mellvédre rögzített, fotókkal illusztrált táblák segítenek a nézelődőket körülvevő, változatos és tartalmas terep elemeinek azonosításában. Van mit nézni: kivételesen jó adottságú helyszín ez egy kilátónak, hiszen minden irányban más érdekességek színesítik a tájat. Kevéssé párás időben a Balatonnak gyakorlatilag a 2/3-át látni, Tihanytól egészen a Keszthelyi-öbölig. A parton üdülőtelepülések színes halmazai, mögöttük erdők és a Balaton-felvidék dombszerű hegyei követik egymást. Szemben Fonyód apró hegyei takarják el Somogy egy részletét.” (forrás: termeszetjaro.hu)
Miután nagyjából minden magunkkal hozott kaját elpusztítottunk, már jóllakottan és boldogan folyattuk utunkat tovább a kék jelzésen és megkezdtük az ereszkedést a Badacsonyról az északi lejtőn. Hamar leértünk, majd ezt követően az alacsonyabb magasságon megint láttuk a minket körülvevő tájat, és a Gulács is megmutatta magát, mely egyben a következő úti célunk volt. Szőlőtőkék és kertek, présházak, pincék között kanyargott velünk az útvonal, egyre közelebb érve a Gulácshoz.
A főúton átkelve már a Gulács lábánál jártunk és a jó hír az volt, hogy nem kellett teljesen megmászni, csak a a keleti oldalában kell felkapaszkodni kicsit, majd újra le. Ez a szintgyűjtés a Badacsonyhoz képest már gyerekjáték volt, talán még jól is esett. Aztán ahol a kék jelzés a hegy észak-keleti oldalában 90 fokos jobb kanyart véve nyugatnak fordul, ezen a ponton értük el a kéken a 100. kilométerünket. Elégedettséggel lépkedtünk tovább, amíg le nem értünk a Gulácsról.
A hegyről leérve megint műutat értünk, ez volt a Tóti út, az itt lévő OKT információs tábla szerint pedig már csak 1,9 km volt még hátra a túránkból, amire kényelmes tempóban fél óra volt feltűntetve menetidőnek. Mi pedig nem siettünk, nem volt rá semmi okunk. Tőlünk balra széles legelő terült el, rajta rengeteg szarvasmarhával, akik komótosan legelgettek. Mögöttük pedig a távolban már a 6. túra következő hegye, a Csobánc látszott, fennsíkján a várrommal. Mint azt már írtam, a mai nap alkalmával oda már nem gyalogoltunk el, Káptalantótiban zártuk a túrát. Lesétáltuk azt a majdnem 2 kilométert, ezzel vissza is értünk a településre. Itt azért még várt ránk egy pecsételés, a lenyomatot a Horváth kert büfé ablakvédő rácsán találtuk. Az ott lévő fogkefével kicsit megtisztogattam a gumit, majd mindannyian benyomtuk a pecsétet az igazolófüzeteinkbe és visszasétáltunk az autóhoz, hogy elinduljunk haza Pécsre.
Káptalantóti – Szentbékkálla, 2023. január 3.
Úgy gondoltuk, hogy az új évet a legjobb lenne egy OKT túrával megnyitni, így aztán felcsaptam az igazolófüzetet és nagyon hamar eldöntöttük, hogy az októberben elkezdett túránkat fogjuk folytatni. Mivel karácsonykor és azt követően is nagyon szép, napsütéses idő volt, arra alapoztunk, hogy a túránk napján is hasonlóképpen alakul. Sajnos azonban aznap, amikor visszatértünk a Balaton-felvidékre, szürke, ködös idő fogadott. Pontosan olyan, amilyen októberben is volt. De legalább hideg nem volt. A köddel sincsen semmi bajom, egyedül azért voltam csak bosszús, hogy a Csobáncról konkrétan 0 lesz a kilátás.
Mondanom sem kell, de már korán Szentbékkállán voltunk, leparkoltam az autóval a templomnál. Előző este kerestem parkolót, de nagyon úgy tűnt, hogy csak a templomnál lehet “legálisan” parkolni, ahol hivatalos, táblával jelölt parkolóhelyek vannak. Odaérve láttam, hogy rengeteg helyen tábla tiltja a parkolást az út szélén, ezzel számolnia kell annak, aki Szentbékkállára utazik. Legyalogoltunk a buszmegállóba, nemsokára odaért a busz, majd nagyjából negyed óra után szálltunk le Káptalantótiban. Elgyalogoltunk a pecséthez, innen indítottam a track-et.
Az igazolófüzet szerint kezdésként nem kellett sokat gyalogolnunk a pecsételésig, a Csobánc tetejére, csak 4 km-t. A települést igen hamar magunk mögött hagytuk és műúton közeledtünk a hegy felé. A Gyulakeszit Kékkúttal összekötő főutat elérve jobbra fordultunk és kis szakaszon ezen gyalogoltunk, majd balra befordulva már a hegy lábát tapostuk. A köd miatt szerencsére nem láttuk ahogyan az fölénk magasodik, így egy fokkal könnyebb volt megmászni. Persze cserébe a környék csodás látványát sem tudtuk megcsodálni. Ahogyan a Badacsonyban, úgy itt a Csobáncon is megvan a ködös erdőnek a maga szépsége, én pedig minden alkalommal elámulok tőle. Ahogyan emelkedett az ösvény, úgy lassultunk kicsit, de töretlenül haladtunk fel a tetőre.
Felfele menet bíztató üzenetet is találtunk az egyik jelzésre írva, bár mosolygás helyett inkább szuszogtunk. Szép apránként magunk mögött hagytunk minden emelkedőt és már a Csobánc síkján voltunk fent. Itt a ködben konkrétan úgy éreztünk, hogy sejtelmünk sincs hol vagyunk és hova tartunk, de kis sétát követően már felsejlett az OKT útirányjelző tábla, mögötte pedig a vár falmaradványai. Bevettük magunkat a várba és a zászlórúdnál benyomtuk a csobánci lenyomatot a füzetekbe. Maradtunk volna kicsit, de túl zord volt az idő, így csak elővettünk egy szendvicset és falatozva, szépen lassan indultunk tovább.
Az északi oldalon ereszkedtünk le, sokkal kellemesebb volt, mint felmászni a hegyre. Még azt is megkockáztatom, hogy megmászni is könnyebb lehet a Csobáncot itt, az északi oldalon. Mi viszont lefele tartottunk róla, keskeny ösvényen vitt az utunk. Diszel mellé leérve jobb, majd szinte rögtön bal kanyart vettünk és megint emelkedő következett. Miután azt megmásztuk, kanyargós szakasz következett, itt-ott mohával benőtt kisebb kövekkel, sziklákkal.
Leértünk a síkra és jobbra fordulva hosszú egyenes szakasz állt előttünk. Mögöttünk a távolban a Hegyesd emelkedett ki a horizontból. A balunkon szarvasmarhák bámultak ránk a kerítés mögül. Hozzávetőleg 1,5 kilométert gyalogoltunk, mindkét oldalunkon fás legelővel, jobbra pedig a távolban a Kopasz-heggyel, amihez egyre közelebb és közelebb kerültünk.
Minket az utunk nem arra vitt, balra fordultunk és csatlakoztunk rá a Theodora-Kékkő tanösvény egy szakaszára, így gyalogoltunk tovább cserjék és fák között a kéken. A tanösvényt egyébként érdemes végigjárni, szánni rá egy külön napot, mert kifejezetten informatív és szép helyen vezeti a vendégeit.
“A Theodora-Kékkő Tanösvény, a Theodora Tanösvény kistestvére, 2006 óta látogatható. A Káli-medence északnyugati részén futó tanösvény a föld mélyének titkaiba, vagyis a környék geológiai kincseibe nyújt betekintést a turistáknak. A gyalogosan bejárható, 15 állomásból álló tanösvény a Kereki-majornál (GPS: 46.8694511544,17.5651382822) kezdődik. A 8 km hosszú, önmagába visszatérő nyomvonalú ösvény változatos tájain kialudt tűzhányó nyomaira bukkanhatunk, megmászhatjuk például a Kereki-dombot vagy a Kopasz-hegyet, de felfedezhetjük az impozáns Szentbékkállai Kőtengert is. A tanösvény útvonalát kék színre festett kavicsokat, illetve “bogarakat” utánzó útjelző oszlopok mutatják. Minden egyes információs táblán egy-egy, a következő megállóra utaló egyszerű kérdést is olvashatunk, majd tovább sétálva válaszaink helyességét is ellenőrizhetjük.” (forrás: Balaton-felvidéki Nemzeti Park)
Már nagyon közel voltunk ahhoz a részhez, amit a legjobban vártam, az pedig a Kőtenger volt. Még egyszer sem jártam itt ezt megelőzően, pedig többször is terveztem már. Végre megérkeztünk a kövek közé és bár a terület nem túl nagy, annál lenyűgözőbb. Igazán különleges atmoszférája van a helynek, a tanösvény táblái pedig jó sok infóval látnak el a Kőtenger geológiájával kapcsolatban. Természetesen amint megláttam az ingókövet, már másztam is fel rá, nem lehet kihagyni, igazi monstrum ez a szikla.
Folytattuk tovább a kéken, amin lassacskán elhagytuk a Kőtengert és már nagyon közel voltunk a túránk végéhez. Tulajdonképpen igen hamar be lehet gyalogolni Szentbékkállára és azt hihetné az ember, hogy mindjárt pecsételni fog, de akkor jön a csavar. Bal majd ezután jobb kanyart véve a Rákóczi utcán találjuk magunkat, ahol ismét balra kell fordulnunk és elhagyni a települést. Akkor nem érettük, hogy miért kell ekkorát kerülni, hiszen már Szentbékkállán voltunk. A választ már 300 métert követően megkaptuk a Velétei palotarom képében. Így már minden világossá vált, az OKT célja, hogy a teljesítők minden szempontból megismerjék az országot.
“A 14. században feltehetően a veszprémi püspök építtette a gótikus stílusú velétei palotát, amelynek falai tetőtlenül állnak az emelet magasságáig. A legvalószínűbb, hogy a rom a veszprémi püspök 1559-ben említett palotájának maradványa.
A helyi mondák III. Endre király egyik feleségének vadászkastélyaként is említik. Azon ritka balatoni, középkori eredetű romok közé tartozik, amelyek nem közvetlen egyházi célokat szolgáltak. Figyelemre méltó a 7×7 méter alapterületű, egyemeletes rom épületsarkán kiugró faragott kőkonzol, amely régen az erkélyt tarthatta.
Az írásos emlékek szerint 1559-ben a falu földesurának, a veszprémi püspöknek volt itt palotája, amely feltehetően azonos ezzel a rommal.” (forrás: csodalatosbalaton.hu)
A palotarom után nagy kanyarral fordultunk déli irányba és ismét Szentbékkállán voltunk. A Kossuth utcán haladtunk és már csak az OKT tábláig kellett gyalogolnunk. Elhagytuk a Helytörténeti Múzeumot, majd a kisbolttal szemben véget ért a túránk az újabb lenyomat begyűjtésével. Már csak a kocsihoz gyalogoltunk vissza a templomhoz, megettünk egy-egy szendvicset, majd elindultunk haza.
Szentbékkálla – Balatonhenye, 2023. február 11.
A 6. számú túra befejezését, noha nem volt már sok hátra, két napra terveztük be. Mivel viszonylag távol voltunk Pécstől, így ottalvós lett a túra. Sikerült Nagyvázsonyban egy szuper szállást találni, ahol a házigazdák nagyon kedvesek voltak, árban is korrekt, tiszta és igényes volt a szállás. Aki erre felé jár, annak ajánlom a Hétkanyar Vendégházat, csalódni egészen biztosan nem fog. A szállásunkat csak az első nap végén foglaltuk el, addig pedig még számos élmény várt minket.
Kivételesen nem kellett nagyon korán kelnünk és indulnunk, ugyanis ezúttal Balatonhenyén hagytuk az autót, onnan buszoztunk vissza Szentbékkállára. A busz viszont csak fél 1 körül indult, bőven volt időnk felérni. Leparkoltunk a templomnál, ahol a pecsét és a buszmegálló is van, majd megvártuk a buszt. Elmentünk Köveskálra, ott átszálltunk egy másik buszra, amivel nagyon hamar Szentbékkállára értünk és délután 1 körül megkezdtük a túrát.
A települést hamar magunk mögött hagytuk és szelíden kanyargó és emelkedő utat követtünk pincék és hétvégi házak között. Különös hangulata van ennek a tájnak, a pincékkel és a hátunk mögött lévő tanúhegyekkel és a Balatonnal. Jó érzés fogja el az embert, amikor itt kirándul, túrázik. Mi egyre magasabbra törtünk, egyre jobban zárult össze körülöttünk az erdő, míg fel nem értünk az Eötvös Károly kilátóba. Itt meg is pihentünk kicsit, megcsodáltuk a panorámát a kilátó legfelső szintjéről, majd leereszkedve a padoknál fogyasztottuk el az ebédünket, szendvicset és almát.
Jóllakottan kezdtünk ereszkedni a hegyről és vettük az irányt a Fekete-hegy további része felé. Nekem ez a rész tetszett legjobban, ha a 6-os szakasz egészét tekintjük, a Fekete-hegy kellemesen hullámzó, nyílt növényzettel borított lankái, melyet itt-ott megtör egy-egy magányos fa. Ezen a részen kisebb-nagyobb tavakat is találunk, ugyanis az egykori vulkánosságnak köszönhetően lefolyástalan mélyedések alakultak ki, ezek pedig megtartják a csapadékvizet. Az egyik ilyen említésre méltó a Bika-tó, amely méretével már messziről láttatja magát. Mellette halad a “Tűz útja” tanösvény is, érdemes azt is végigjárni.
Kanyarogtunk az ösvénnyel együtt, hagytuk, hogy kalauzoljon minket ezen a szép és érdekes tájon. Már egy ideje észak felé haladtunk, amikor megérkeztünk a másik említésre méltó tóhoz, ez volt a Monostori tó. A vizet igazán nem láttuk, mert sűrűn be volt nőve náddal és sással, de a tábla tanúsága szerint valóban a Monostori-tónál jártunk.
A térképet böngészve láttam, hogy már nem járunk messze az aznapi túránk céljától, Balatonhenyétől. Kicsit sajnáltam, hogy ilyen rövidke volt ez a szakasz itt a Fekete-hegyen. Ugyan itt a tél végén minden gyakorlatilag egyszínű volt, minden barnába volt öltözve és csak a turistajelzések élénk kék és piros színei törték meg az egyhangúságot, mégis biztosan mondom azt, hogy az egyik legszebb szakasz volt ez eddig az OKT-n. Úgy vagyok vele, hogy majd a jövőben szeretnék ide visszajönni a sátrammal, hogy a Balaton látványára keljek fel reggel. A Monostori-tó után tettünk egy nagy jobb kanyart és nemsokára már a bokrok közül a távolban felsejlettek Balatonhenye házai.
Persze nem toronyiránt mentünk, egy nagy szántót kellett körbe kerülnünk, majd ezután még egy kis dombocskát is meg kellet másznunk. Ide felérve kinyílt a tér, magunk mögött hagytuk az erdőt és már jól láttuk a templom tornyát, ahol a pecsét és az autónk várt ránk. Pár perc gyaloglás után már be is értünk Balatonhenyére és szintén pár perc gyaloglás után visszaértünk aznapi kiindulópontunkba. Itt pecsételtünk, a táskákat bepakoltuk az autóba és elindultunk elfoglalni a szállásunkat.
Már kezdett késő délutánba fordulni az idő, amikor megérkeztünk a szállásra. Nagyon kedvesen fogadtak minket, megkaptuk a szobánkat, bepakoltunk az autóból, majd begurultunk Nagyvázsony központjába valami vacsorát keresni. A szállásadó által ajánlott vendéglátóhely nem volt nyitva, valószínűleg szezonális a nyitva tartása. Így aztán változtattunk a tervünkön és a Kinizsi Sörözőbe tértünk be. Itt gyorsan rendeltünk 3 pizzát elvitelre és amíg ez elkészült, addig ittunk egy-egy üveg colát. Közben én szemügyre vettem a pecsétet, ugyanis Nagyvázsonyban az egyik pont itt, a sörözőben van. A guminyomat tökéletes állapotban van, másnap pedig nem lesz kérdés, hogy hova kell jönni pecsételni. Átvettük az elkészült pizzákat, visszahajtottunk a szállásra és jól bevacsoráztunk. Kicsit túlbecsültük a mennyiséget, majdnem egy egész pizza megmaradt, de legalább másnapra volt “pizzaszendvics” a túrára. Vacsora után egy gyors zuhany és már aludtunk is.
Balatonhenye – Nagyvázsony, 2023. február 12.
Azért is kellett időben lefeküdnünk, mert ezen a napon nagyon korán, már reggel 6-kor indult velünk a busz Nagyvázsonyból. Ami azt jelentette, hogy reggel össze kellett készülni, elpakolni a pizzát a túrára, összepakolni a cuccunkat, bepakolni a kocsiba, visszamenni Nagyvázsony központjába, leparkolni és elsétálni a buszmagállóba. Ezt pontosan így is tettük, nagyjából 5:50-kor már a buszmegállóban voltunk, de a busz egy kis késéssel érkezett, ha akartuk, sem tudtuk volna lekésni. Nagyvázsonyból eljutni Balatonhenyére tömegközlekedéssel több, mint kalandos. A 6 órakor induló busszal Zánkáig mentünk, ott a vasútállomáson kb. 50 percet vártunk a vonatra. Természetesen késett, ami csak azért volt bosszantó, mert így kérdésessé vált, hogy Révfülöpön elérjük-e a buszos csatlakozásunkat, ami vitt minket tovább Balatonhenyére. A késés ellenére éppen csak időben értünk Révfülöpre, így maradt 2 percünk a busz indulásáig. Két dolog miatt értük el: az egyik az volt, hogy közvetlenül az állomás épülete elől indult a busz, a másik pedig az, hogy a buszvezető a Coop-ban volt vásárolni és akkor ért vissza a buszhoz, amikor mi is. 8 óra magasságában szálltunk le Balatonhenyén és kezdtük meg a maradék 14 km-t, ami a 6-os számú túrából még visszavolt. Kezdésként elhagytuk a települést és a fölé magasodó dombokon jártunk, terebélyes boróka bokrok és rókák társaságában. A szaporodási időszak miatt 10 perc alatt 4-5 rókát is láttunk koslatni. Maga a táj most is szép volt, az előző napi Fekete-hegyi szakaszra emlékeztetett. A befagyott pocsolyák vize pedig mindenféle érdekes mintázatot rajzoltak.
1 óra gyaloglást követően értük el az aszfaltos utat, amit jó hosszan követtünk. Ez vitt el ugyanis a mai nap első pecsétjéhez. De addig nyugodt, eseménytelen utunk volt. Gyönyörködtünk a minket körülvevő erdőben és közben egyre csak fogyott a távolság. Az éhségérzetünk pedig ezzel párhuzamosan kezdett nőni, így nem is annyira bántuk, amikor végre feltűntek az első zászlók, amik a Balatoncsicsói erdészháznál lobogtak a szélben. Odaérve megpihentünk az esőháznál, benyomtuk a pecséteket az igazolófüzetekbe és elővettünk egy-egy “pizzaszendvicset”, amivel az éhségünket csillapítottuk. Rövidke pihenő után indultunk ismét neki, egy darabon az eddig is követett aszfaltos úton haladva. Szép hosszú, látszólag semmibe tartó egyenes út vezetett minket.
Ezt követően kereszteztük a főutat, a másik oldalán pedig ismét visszatértünk az erdőbe. Borús és napos időszakok váltogatták egymást, ahogyan sétáltunk a Tálodi hátsó völgyben és már közel jártunk a nap egyik látványosságához, a tálodi pálos kolostorromhoz. Túl sok minden nem maradt meg belőle, de ami igen, azt jól megnéztem magamnak.
“A Kinizsi-forrás vize és a Bakony sűrű, zárt erdeje ideális helyet jelölt ki a nyugalomra vágyó szerzetesek számára. A kolostort a Rátót nemzetségbeli Keszi család alapította a 13. században, első írásos említése 1263-ból származik. Pálos szerzetesek lakták egészen a 15. század végéig, amikor a pálosok átköltöztek a vázsonyi kolostorba, és helyükre ferences rendi szerzetesek érkeztek. Devecseri Csóron András, a kegyúr a török közeledtének hírére felrobbantatta az épületet 1552-ben.” (forrás: termeszetjaro.hu)
A túra ezen részén gyakorlatilag egymást érték a romok, a következő a Szent Ilona kápolna romjai voltak, mely igazán picike alapterületű volt egykor, meg is lepődtem rajta, nagyobbnak gondoltam. Tovább haladva egyre nyíltabb területre értünk, a balunkon pedig a nem is olyan messzi távolban már a Kab-hegyet is láttuk.
Ekkor már elég kellemes volt a hőmérséklet, szép napsütéses idő volt és az utolsó domb megmászását kezdtük meg. Felérve még egyszer körül néztünk, majd ismét az erdőben sétálva hamarosan megérkeztünk a Szent Mihály kolostor romjaihoz, mi annyira impozáns és hatalmas volt, hogy elsőre meg is hökkentett.
“A kolostort maga Kinizsi Pál és apósa, Magyar Balázs alapították, hogy ezzel létrehozzák családi temetkezési helyüket. A monda szerint az építkezés költségeit Kinizsi egyik török rabjának váltságdíja fedezte. Kinizsit végül valóban ide temették, de sírját később föltárták, sírköve pedig a nagyvázsonyi vár kápolnájába került.
A kolostorhoz tartozó templomot Szent Mihály tiszteletére szentelték fel. A gótikus boltozat fedte, egyhajós épület nagy méretei még a romokat szemlélve is érződnek: hossza 31 méter volt. Szentélye 8 méter, hajója 9,5 méter szélességű volt. A szentély végének fala eredeti magasságában maradt ránk, a hajónak viszont csak az alapját láthatjuk kirajzolódni a fűben. A legmagasabb falromok a kolostorhoz tartoztak. A kolostort és a hozzá tartozó gazdasági épületeket fal védelmezte, melyet 1959-ben részben kiástak.” (forrás: termeszetjaro.hu)
Miután alaposan körbejártam és fotóztam, nekirugaszkodtunk a túránk utolsó szakaszának. Itt már gyakorlatilag Nagyvázsony határában jártunk, csak be kellett sétálnunk a településre. Bennem valamiért olyan kép élt, hogy a vár szépen látszik, de valójában egészen addig nem is pillantottuk meg, amíg konkrétan oda nem értünk mellé. Az erdőből a temető mellett jöttünk ki, végig gyalogoltunk a kerítése mellett, majd a település egy utcáján vettük kicsit lefelé az irányt, ami hamar elvitt minket a Kinizsi-várhoz. Hivatalosan itt van vége a 6. számú túrának, így itt állítottam le a track-et. Nem volt vissza más dolgunk, mint elsétálni a Kinizsi Sörözőhöz pecsételni. Ha már újra itt voltunk, megint kértem két üveg colát, amit kényelmesen elfogyasztottunk, közben én benyomtam a pecséteket az igazolófüzetekbe. Eddigi OKT túráink legszebb lenyomatát szereztük itt be, kifogástalan állapotban van a pecsételő gumija. A colák elfogyasztása után kicsit megfáradva indultunk el az autóhoz, onnan pedig haza Pécsre azzal a boldog tudattal, hogy a 6. számú túra is teljesítve lett.
Outdoor Napló 